Cettler Gertrúd: Nincs ajándék…?

(Tanmesének szánt történet)

Volt egyszer, hol nem volt… akarom mondani, egyszer volt, hol nem volt… volt egyszer egy család. Bár nem volt olyan galád, de élt köztük egy gézengúz tag, amelyiknek szemei előtt csupán egy dolog lebegett: hogy ha minél több ajándékot bezsebelhetett volna…na, ez lett volna csak az igazán jó móka. Szóval, e rövidke történet, kissé kavalkádos lesz, de mégis Ennek a családnak a többszörösen összetett életéből egy aprócska momentumot szeretnék most megosztani veletek.

A háznépe párban összefoglalható tagokból állt. Volt két szülő: anyuka – Madzag, apuka – Misi. Két gyermek: leány –Pitypang, fiúcska – Kálmi. Két nagyszülő: Kató– a nagyi, és Laci – a nagyapó.

És persze, Gilbert, a macska. Aki az előzőekben felsorolt családtagok között kakukktojásnak bizonyulhat. Viszont jut őreá is némi szerep, mely az olvasóra mélyen hathat.

Történt hát egy tavaszias szép reggelen, hogy a fentebb bemutatott családtagok késve ébredtek fel egy zűrösnek eléggé mondható hétköznapon… hogy mely nap is volt ez pontosan, azt sajnos meg nem mondhatom, mivel én magam sem tudom. Legyen hát elég annyi, hogy a család apraja s nagyja elaludt, de úgy igazán, mint a bunda, így késve keltek fel…s ezt mindenki jól tudja.

Volt is igazán szélsebes rohanás-kapkodás ide s oda, előre-hátra, oda s vissza. Senki sem gondolta, hogy az előző esti kései filmnézésnek ez lesz ma a kisebbik elrontója.

Egyik rohangálva készülődős pillanatban a következő párbeszédet lehetett kihallani, de csak halkan – a száguldó ricsajban.

Madzag: „Bepakoltál mindent a táskádba? Készen állsz a mai sulis okulásra?”

Pitypang: „Hát, persze, anyu. Minden készen áll.”

S, ekkor félbeszakítva a testvéri beszédet, valami olyan jött most, mely feldúlta a szülőket:

Kálmi: „Nem tudok ma iskolába menni.” (Hamiskás hangon próbálta édesanyját rávenni.)

Anyu: „???”

Kálmi: „Nem érzem jól magam. Fáj a fejem, szédülök.”

Anyu: „Ez esetben itthon maradsz, és pihensz a mai napon. Vagy jobb lenne, ha én is inkább itthon melletted ülök?”

Kálmi: „Nincs rá szükség. Anyu, tényleg. Rendben leszek, csak kissé szédülgetek.” (Mindezt láthatatlanul kikerekedő szemekkel és furcsa mosollyal az arcán.)

Anyu: „Jól van, a telefonod hol van? Hívlak majd a munkába jövet-menet.”

Kálmi: „Szuper. Ígérem, jól s jobban leszek.”

Apu-Anyu: „Gyerekek, ha mindenki végzett, akkor induljunk. Vár a mai nap.”

Pitypang: „A suliba ma busszal megyek vagy autóval bevisztek?”

Apu: „Elviszünk, hiszen utunk is arra kanyarog. Pattanjunk be gyorsan. Nagyszülőknek is van még hely, jöjjenek hát, robogósan.”

Nagyi-Nagyapó: „Jövünk már, jövünk. Íme, egy újabb nap, melyet együtt átélhetünk.”

Kálmi: „Pá-pá család. Keressünk hamar valami kaját. Aztán jöhet a móka mára. A házat ma mindenki reám bízta. Szuppper… Hol is kezdjem. Á, meg van, itt a lista a kredencen. Akkor tehát, a mai nap fő célja: minél több csínyt elkövetni. Csak így fog a Húsvéti nyuszi tengernyi ajándékot hozni. Ezt mondták a barátok, egy kis segítségért kiáltok… hol vagy Gilbert??? Komiszságom sorát veled kezdem…” (Szegény Kálmi nem is sejti, hogy csőbe húzták haverjai. Ugye ti nem gondoljátok, hogy a rendetlenkedés jóhoz vezet?)

Folytassuk hát, e furcsa fejezetet.

Kálmi rohant Gilbertért. Oh, te szegény pára. Jól ellátja most a bajodat ez a pelyhes állú tizenéves. Nem rest kitenni a hűvösre téged. Járhatod az utcákat egész délelőtt s utána még hosszat, várnod kell, míg a többiek hazajutnak.

Második csínytevés következik. Felkészültetek? Fogjátok be a fületeket. Hangoskodásra lett hajlamos a mi kis Kálmink. Befutott a konyhába. Szét és eltört ott mindent, amit csak talála’. Poharat, tányérat, üveg edényeket. Nem egyet, nem is néhányat. Ki is szórt mindenféle ételnek való apróságot: rizst, lisztet, sót, cukrot. Mire fel tette tönkre ezt a sok cuccot?

Kálmi: „Akkor most a szülők ’vára’ fogja megadni magát. Most azonnal támadunk, hol is van a lapát?”

Bevette hát, szülei szobáját lovagias offenzívával– mint némán magát megadó történelmi székhelyet. Rohant is az ágyra vörös fürtjeivel egy légtérben lobogó fehér zászlóval a kezében. Ugráló mozgásával a szoba minden szegletében lúd és libatollakat reptetett. Aztán pedig…Fáradhatatlanul támadta le a többi szobát. Nagyié szenvedte el Kálmi újabb ostromát. Az idős nénike kendői, ha tudtak volna beszélni tán ezt közölték volna: „Mi inkább lennénk most más területre hangolva. Mondjuk a tundrára vagy a holdra. Mindegy, csak ne itt szaggassanak el-eltaposva.”

Kendő - támadását alábbhagyva, Nagyapó szobáját vette sorra.

Kálmi: „Hűha, ez ám az igazi édesség a savanyúra. Kopogtatni minek, kezdjük a falon sorban álló dologgal, ami még zizeg.”

Könyvek estek áldozatul képtelenül arctalan viselkedésének. Egymás után pottyantak le a borítók, levelek, képeslapok – még homályossá téve a bennük meglapuló múltat.

A kötetekben rejtőzködő rejtélyes üzeneteket firkálgatta át éppen, amikor upsz… megindult a polc gyorsan. Kálmi fején landolva egy nagy púppal. Vajon volt – e sírás-rívás? Á, dehogyis. Inkább csak vihogott a kis hamis.

Nos, ki is van még vissza? Ó, igen. Pitypang hercegnői terme felé halad éppen Kálmi. Vajon most meg mi a fityfenét fog ő ottan csinálni? Aggodalomra igenis van oka a kedves olvasónak. Főleg, ha feleleveníti a közeli múltat.

Pitypang szobája tárva-nyitva. Így magát oda könnyelműen belopja. Ruhásszekrényt fedez fel éppen, bár én ezt nem is értem. Fiú léttére, mit szándékozik lány ruhákkal csinálni? Hát persze, csuda jó móka lesz azokat kidobálni – az ablakon.

Kálmi: „De várjunk csak, most már ideje kimenni az udvarra. A Húsvéti Nyuszi a fészkét már biztosan keresi, kutatja.”

Fűvel-fával kibélelt nyuszi fészkét elhelyezte nyomban. (Azt remélve, hogy halomnyi meglepetést kap majd onnan.)Amikor azutolsó fűcsomót a kosárba dobta, váratlan hangokat hallott az udvarban.

Kálmi: „Csak nem a szülők, nagyszülők, s Pitypang? Így elszaladt az idő?”

 Most mitévő legyen? Itt és azonnal el kell árulnia magát személyesen.

Anya-Apa: „Kik jártak erre? Tán a tatárok? Most már igazán sokkkk, amit itt látok!!!!!!!!!!!!!!!!!!”

Nagyi: „Mi lett a kendőimmel? Ki kaszabolta széjjel őket? Látott már valaki efféle betörőket?”

Nagyapó: „Ó, ne. Uram, Teremtőm. Az én szobámba ki és miért támadt? Miféle indítéka lehetett annak a komisz párának?”

Pitypang: „A ruháimnak se eleje, se vége. Mit fogok ezek után felhúzni a hűvösebb időkre?”

Anya-Pitypang: „Hol van Gilbert macskánk? Nem jött elénk, nem is várt.”

Apa- Nagyapó: „A konyhát láttátok már? Hatalmas takarítás még ott is ránk vár.”

Pitypang-Nagyanyó: „Mi sorstársak vagyunk e talányos támadásban. Mindkettőnknek a ruháit dúlták fel a gardróbunkban.”

Anya-Apa-Pitypang-Nagyanyó-Nagyapó: „Mindannyiunk rablás martalékai lettünk. Most vajon mi tévők legyünk? Hívjuk a nyomozókat, a rendőrséget? Netán fogadjunk fel egy kémet?”

Kálmi: „Milyen ostoba is voltam. Jobb, ha megadom magam, s bűneimet felsorolom, de gyorsan.”

Mondanunk sem kell talán, miféle következménye lett hosszas vallomásának. Kálmit jól leteremtették idősei, ifjabbjai e világnak. S, hogy megérte-e Kálminak a fentebb közzétett sorozatos csínytett? S, hogy miféle büntetést is rótt ki rá a család, az élet? Történetünk befejezését rátok bízom. Én mára elláttam feladatom. Tanmesémet előadtam, sorsukat rátok bízom. Mivel zárnád le rövidke irományom?”

???Vége (:-)???